Picit örülünk csak a BL-csoportkör vége után (ennyi nekünk is jár), mert írásunk főszereplőinek gondolatai már máshol járnak.

"S ha Isten is úgy akarja, találkozunk még, egy nap" - énekli Freddie Mercury és Montserrat Caballé Barcelona című klasszikusában. Úgy tűnik, úgy akarja, mert bár a válogatottak és a klubok vetélkedései alapjaiban különböznek egymástól, az újkori magyar férfipóló harmadszor gyarapodhat jó élményekkel Barcelonában.

Decker Attila, Madaras Norbert, Nagy Viktor, Vámos Márton, Varga Dániel, Varga Dénes a szolnoki oldalon, Bedő Krisztián, Hárai Balázs, Hosnyánszky Norbert, Szivós Márton az egriek oldalán. A tizenhárom barcelonai világbajnokból tíz ott lesz a katalán fővárosban május végén, a Bajnokok Ligája hatos döntőjében. Ugyanabban az uszodában, a Piscines Bernat Picornellben ugranak majd vízbe, amelyikben 2013. augusztus 3-án a magyar válogatott 8-7-re legyőzte Montenegrót a világbajnokság döntőjében - Benedek Tibor stábjában Dabrowski Norberttel, az egriek mesterével. És ugyanabban az uszodában, amelytől nagyjából 200 méterre áll a Palau Sant Jordi uszoda, ahol 2003-ban lett világbajnok a magyar válogatott (soraiban akkor Madaras Norberttel).

Lehet tehát nem szeretni Barcelonát?

Most persze az lesz a különbség a két korábbi világbajnoksághoz képest, hogy ezúttal már egyrészt telhetetlenségből, másrészt talán reális elvárásként is vágyunk a jó eredményre. Két éve is vágytunk, de akkor meglepetésszerűen érkezett az arany, nyilván annál édesebb volt az íze is.

Még soha nem fordult elő, hogy két magyar csapat küzdjön a BL-trófeáért az utolsó fázisban, igaz az is, hogy hatos döntőt eddig csak egyszer rendeztek, tavaly, és az elmúlt sorozatban csak az Eger volt fent a BL főtábláján. Előtte négyes döntőkön dőlt el a trófea sorsa. Utoljára a Vasas volt ott a Final Fourban, a 2011-12-es kiírásban (előtte csak 2008-ban), negyedik lett akkor Földi László csapata Nagyváradon. Akkor játszott a piros-kékeknél Vámos Márton, Nagy Viktor, ők tehát három év után élvezhetik majd ismét a végső torna ízét, már szolnoki pólósként. A döntőt akkor a Pro Recco nyerte, soraiban Madaras Norberttel (és Kásás Tamással), a döntőben a Varga Dénessel és Varga Dániellel felálló Primorje Rijekát verték 11-8-ra - megint csak a Szolnok ma már a kenyéradó, mindhármuk esetében. A Varga-testvérek tavaly harmadik helyen zártak a Final Sixben a Rijekával, szintén Barcelonában.

S itt meg is állhatunk egy pillanatra: most ugyanis nem tudunk a hatos döntő résztvevői között olyan csapatot felsorolni, amelyben magyar vízilabdázó szerepelne (a spanyol válogatottban szereplő barcelonai Szirányi Balázson kívül). Hisz mindenki itthon van. Ez az első év, amikor ez elmondható, és rögtön sikerült is révben érni klubszinten. Ráadásul mindkét klub története legjobb eredményért érte el a hatos döntőbe jutással. (Egy félmondattal azért utaljunk az egri csapatból Szivós Mártonra, aki 2004-ben már nyert Euroligát, akkor a Domino-Honvéd játékosaként.)

Nagy utat járt be az Eger, hogy a végén örülhessen, épp a rendező Barceloneta elleni idegenbeli döntetlennel nyitott, ez bizakodásra adott már okot az elején. Aztán jöttek szerencsétlen hazai és nemzetközi pontvesztések, de a csapat becsületére legyen mondva - és erről csak beszélni könnyű, megvalósítani már nehezebb -, hogy minden fontos meccsét hozta. Az összes olyan találkozóra összeszedték magukat a játékosok, amikor nem volt mese, amikor teljesíteni kellett: az Olympiakosz, a Brescia és a Barceloneta elleni hazai BL-meccsre vagy a Honvéd elleni második és harmadik bajnoki elődöntőre. Ráadásul még a Recco otthonában is bizonyítottak, minimum egy pontot érdemlő játékot produkáltak, és az ottani teljesítmény - na meg az utolsó, spanyolok elleni tükörsima siker - az önbizalom felturbózására tökéletesen alkalmas lesz a Barcelonába vezető repülőúton.

Nem lennénk egyébként most az Olympiakosz Pireusz helyében, már a női Euroliga négyes döntőjének hivatalos sajtótájékoztatóján is több görög kolléga arról faggatta a LEN illetékeseit - nem törődve, hogy egy női torna apropóján gyűltünk össze -, vajon miért jut automatikusan a döntőbe a férfitorna rendezője, jelen esetben a Barceloneta. Jól sejtették a görögök, hogy vesztesei lehetnek ennek a szabálynak, hiszen az utolsó körben megverték a Bresciát, így a harmadik helyen zártak.

Az egriek viszont semmit sem bíztak a véletlenre, második helyük ebben a csoportban elismerést érdemel. A Szolnok útja más volt, a játéktudás alapján nem volt túlzó elvárás a továbbjutás, a meglepetés inkább a kudarc lett volna. Nekik inkább a koncentráció fenntartása volt a feladat majd' minden meccsen, hiszen emlékezzünk, a Partizan elleni hazai meccsen is rá kellett még tenni egy lapáttal a második félidőben, hogy meglegyen a három pont, és a szerbeken kívül is, lényegében mindegyik ellenfél tudott olyan szakaszt produkálni egy-egy meccsen belül, ami után lépni kellett. A szolnokiak léptek is, a két horvát csapat elleni idegenbeli találkozók kivételével mindig. Cseh Sándor az utolsó, rijekai találkozó után is a koncentrációt emelte ki, ebből volt egy kicsit kevesebb az utolsó negyedben, és ez elég volt ahhoz, hogy kicsússzon a szolnokiak kezéből a csoportelsőség. Az, hogy két olyan erős horvát együttes, mint a Primorje és a Jug mellett az utolsó pillanatig a csoport első helyén érezhették magukat Vámos Mártonék, szintén elismerésre ad okot.

Nyilván nem örülnek, hogy "csak" a második helyen jutottak ki Barcelonába, de ha azt vesszük, hogy pár hónappal ezelőtt az OSC elleni első BL-selejtezőn 11-11-re végeztek a Kondorosi úton, mindjárt más a viszonyulás ehhez a pozícióhoz.

Szóval két magyar klub a hatos döntőben! Kell-e ennél kiválóbb felvezetés a jövőre esedékes hatos döntő előtt, amelyet Magyarországon rendeznek majd?

Hogy aztán Barcelonában hogy alakul majd a torna? Mire megy első idei horvát ellenfelével az Eger? Mire megy a címvédővel találkozó Szolnok?

A két magyar csapat játékosainak és szakvezetésének mentalitásához igazodva: ezeket a kérdéseket most fel sem tettük.

Innentől csak a bajnoki elődöntőkkel foglalkozunk!

-dobossándor-