A magyar vízilabda legfőbb ismervéről (is) szólt a szombat délelőtti KSI-OSC bajnoki. Mini szubjektív.

Ha én egy KSI-játékos apukájaként vagy anyukájaként ültem volna ma délelőtt a Komjádi-uszoda lelátóján, a meccs alatt biztos eldöntöttem volna, ma a fiam kedvenc finomsága lesz az ebéd vagy a vacsora, és még egy kis somlóit is beszereztem volna.

Ha egyikőjük barátnőjeként ültem volna a lelátón (nem röhög, most fontos körülményekről elmélkedek!), tuti, hogy este én fizettem volna a mozit.

Ha csak barátként, haverként ültem volna ott, biztos járt volna a baráti ölelés, vállveregetés az uszoda aulájában vagy azelőtt, nem értem volna be egy sima „gratulálok, jó meccs volt” dicsérettel.

Ezek a fiúk úgy játszottak – főleg a meccs derekán -, hogy közben mosolyogtak, vigyorogtak, kacsintottak. Szívesen belehallgattam volna, mit mondott egymásnak Kalanovics Balázs, Marnitz Márk, Kovács Gergő, Bicskei Attila, Miklós Levente, Fejős Róbert és a többiek, mondjuk a negyedik negyed előtti ráúszást megelőzően. Mosolyogva beszélgettek a sípszó előtt. Már azelőtt is látszott rajtuk a felszabadultság, mégis hogyan jöhettek volna máshogy vissza 3-7-ről. Visszajöttek, sőt, 9-8-ra is vezettek a tabella második helyezettje, a felnőtt világbajnokokkal megtűzdelt OSC ellen.

Pimasz vigyor volt a szájuk sarkában, meg merték csinálni, amit meg kellett, és közben fegyelmezettek maradtak, legtöbbször. A kispad pedig most nem volt türelmetlen. Láttunk már olyan KSI-bajnokit, amikor a kezdeti nehézségek és nagy hátrány után a hangos szóhoz nyúltak, most nem így volt, talán Horváth János és Keszthelyi Tibor is érezte, nem ez a megfelelő pillanat, nem ez a megfelelő meccs. Aztán csak jöttek fel, vagányságuk és nyugalmuk eredményre vezetett.

Persze, a vége. Na igen, az baromira fájhatott. Kegyetlen volt az OSC, vérprofi módon kapcsoltak rá, amikor kellett. (Igen, ez is a magyar vízilabda ereje a vagányság mellett…) Állva hagyták másfél perc alatt a KSI-t. Odacsaptak az asztalra amolyan „na, álljon meg a menet” jelszóval.

Ez akkor biztos fájt ott a vízben, de ha én egy KSI-játékos lennék, büszke lennék magamra, arra, hogy a meccs úgy alakult, hogy az OSC-nek ezt meg kellett lépnie. Hogy izgulnia kellett.

Ha én KSI-játékos lennék, ezt a meccset eltenném a fiókba, és a gratulációkat sem engedném el a fülem mellett. Most egész biztosan szívből és büszkeségből jöttek szülőktől, barátoktól, a vízilabdát kedvelőktől. Tőlünk is.
 
-dobos-