Amikor megbeszéltük az interjút, Fecsó bácsi megjegyezte, a harmincharmadik születésnapja adja az apropót. Nos, azt könnyebben el tudnám hinni, mint arról beszélgetni, hogy visszavonul a vízilabdától.
Két évvel ezelőtt, amikor visszaléptem az utánpótlás-bizottság vezetésétől, úgy készültem, hogy helyettesként valamilyen értelemben hasznára lehetek a szervezetnek, de mint az lassan kiderült, szükségtelen, ennél fogva értelmetlen az egész, nincs mit csinálnom. Ez ténykérdés, de nem ez az oka annak, hogy visszavonulok, hanem eljött az ideje.
Mihez kezd vízilabda nélkül?
Nem élek nélküle, a kapcsolatom megmarad. A Szalay-alapítvány előírja, hogy minden évben kiválasszam azt a gyereket, akiből egyszer lehet valaki, és ez eddig elég jól sikerült. Járok majd meccsekre, edzésekre, különösen a Kósz Zoltán és Petőváry Zsolt felügyelete alatt álló dunakanyarbeli vízilabdára figyelek oda.
Lát tehetségeket?
Hogyne látnék. De hogy igazi tehetségekre leljünk, ahhoz az szükséges, hogy bitang sok gyerek közül lehessen választani. Egyszerű ez, kisiskolás algebra: ezerből sokkal nagyobb az esély tehetséget találni, mint például tizenötből.
Hogyan viselte az elmúlt két évet?
Nagyon kellemesen éreztem magam, ilyen gond nincs, csak a funkció kiüresedett, ez világosan megmutatkozott
…
A Kásás-féle korosztályról rögtön látta, hogy ihletett társaság?
Épp a minap mondtam Kósz Zoltánnak, hogy itt van Cseh Sándor, a Szolnok edzője, aki abban a csapatban a plusz egy volt, nem fért be a szűk keretbe. Pedig gólvágó volt, istentelenül tehetséges játékos. A mai napig tudom, ki helyett kellett volna betennem a csapatba. Persze lehet, hogy most se tennék másként. Azonban azt magamban hordozom, hogy tartozom ennek a gyereknek, s a tartozásomat sohasem tudom kiegyenlíteni. Mindenesetre szívből szorítok neki, nagyon jól dolgozik a parton.
…
A „félig berúgni kidobott pénz” egyfajta ars poetica?
Az én értelmezésemben – meg biztosan bárki máséban is – azt jelenti: vagy csinálsz valamit rendesen, vagy sehogy. Fél gőzzel nincs értelme.
Ennek megfelelően rengeteg játékost nevelt a magyar pólónak. Milyen érzés úgy lemenni az uszodába, hogy akármerre megy, volt vízilabdásaival találkozik?
Aranyosak mindig. A döbbenetes találkozás az volt, amikor Deni meglepett a csapattal együtt. Dobogókőn voltam, azt mondta, el kell mennem valahová, és mire hazaértem, annyi olimpiai bajnok ült a konyhában, amennyi a világon nincsen. Nagy élmény volt. De szolgáltam én is meglepetéssel nekik. Lóg a faházamon egy a piros-fehér-zöld zászló, akkor kezdtem felszerelni – nem tartott tovább hat percnél –, amikor Vári Attila becsavarta a labdát az oroszoknak a sydneyi döntőben. Amíg élek, ott is marad, sőt remélem, utána is.
…
Szokott nosztalgiázni?
Tele vagyok fényképekkel, amikor megnézem őket, eszembe jutnak a régi történetek. Szeretném, hogy minden játékosom a privát életben is az őt megillető helyen legyen.
Mi az, amire a legbüszkébb?
Ballal még ma is becsavarom a labdát a kapuba, ha lehelyezem a partra, egy vonalban a gólvonallal. Komolyan mondom. Jobbal nem, mert nemrég megoperáltak, de ballal még igen. Bár annyira jól nem csinálom, mint Merész Bandi. Ha találkozik vele, kérje meg, tízből tízszer becsavarja. Ezt a versenyt már nem vállalnám vele. Ha tuti gyufa, akkor nem versenyzek. Csak ha van esélyem. A labda jó barátom, csak kézzel már nem tudom megfogni. Már csak páros kézzel úszkálok, úgy tudom húzni a vizet. Gábor Tóni meg akarta operálni, mondtam neki, majd felhívom. Ez négy éve volt…