Azt szokta mondani, hogy ez a csapat akkor is az öné, ha három góllal kikap, és akkor is, ha néggyel nyer. Ennek fényében mit tud mondani erről a meccsről?
Kitartok a korábban említettek mellett, ma is. A meccs végén pedig nem sokkal arra emlékeztetnék, hogy egy női vízilabdázó vagy éppen bármely sportoló általában annyit szokott csinálni a pályán vagy a vízben, amennyit megtanítanak neki, amennyi edzést elvégez, amennyi munkát belefektetnek. Egy ilyen vereség tehát elsősorban az edzők, az Edző veresége. Biztosan lehetett volna mást csinálni bizonyos helyzetekben, akár a felkészülés alatt, de jelen pillanatban azt nem tudom megmondani, mit. A játékosaim ma is mindent megtettek, ami emberileg lehetséges. Mint csapat, mentális értelemben ma is együtt voltak, ezt nyugodtan kijelenthetem. Sajnos azonban játékban ez nem mondható el. Néha elvitte a játékosokat az egyéni hév, voltak, akik úgy érezték, hogy bizonyos helyzeteket nekik kell megoldani. Ez általában sem szokott hosszú távon kifizetődni, ma sem volt így. Ez nem bizonyítási vágy volt arra vonatkozóan, hogy ők jó játékosok, egyszerűen úgy érezték, nekik kell megoldani a helyzetet. Az egygólos meccseken ez nem szerencsés. A jelenlegi állapothoz képest maximumon teljesített a csapat. Ezzel együtt enyhén szólva nehéz lesz rendbehozni a társaságot a bronzmeccsre, de muszáj lesz. Tartozunk ennyivel a magyar női vízilabdának, a szurkolóknak, akiknek ezúton is szeretném megköszönni, hogy mellettünk állnak. Azzal biztos nem lesz hiba, hogy szívvel-lélekkel játsszunk két nap múlva. Lassan kezdem én is elhinni azt, amit sulykolnak, elsősorban a média munkatársai, nevezetesen, hogy "elődöntőfóbiánk" van.

Kérdés, a játékosok elhiszik-e ezt.
Ezt majd a legközelebbi elődöntőnél megmondjuk.

Arra gondolok, hogy a bemutatásnál szinte kivétel nélkül mosolygott mindenki, azt lehetett érezni, hogy egyben van a társaság, aztán a meccs teljesen másként alakult. Lehetett látni azt a mérkőzés alatt, hogy a lányok keze megremeg?
A téthelyzetekben, extrém szélsőséges feszültséggel teli pillanatokban, amikor egy játékos fizikálisan kivan, általában a tutihoz nyúl vissza. Ahhoz, amit húsz éve gyakorol, ami mindig beválik. Ilyen értelemben egy hat-nyolchetes felkészülés, amit végeztünk, egy felszíni kapargatás, amikor arra kell törekedni, hogy a rossz gyökereket kiirtsuk. Azt is szoktam mondani, hogy minden sportoló, így egy női vízilabdázó is, beviszi az egyéniségét a pályára, a medencébe. Az egyikük lehet, hogy túlmotivált, a másik szorongó. A játékosaimat úgy szeretem, ahogy vannak. Igyekszem kezelni a helyzetet, az egyéniségüket, ez ma így sikerült.

Sokkal jobbak voltak a spanyolok?
Nem, pont az az egészben a dühítő, hogy semmivel sem voltak jobbak nálunk, mi voltunk gyengébbek, egy góllal. Nagyon jól ismerjük őket, nem okoztak semmilyen meglepetést. Mi ma azt hiszem, magunkat múltuk alul.

Ma hosszú beszélgetés vár a lányokra. Miről lesz szó, lehet ilyenkor szakmázni?
Nem nagyon. Kíváncsian várom, a lányoknak ugyanúgy lesz lehetőségük akár magukat ostorozni, akár engem, akár a játékvezetőket, a körülményeket, bármit. Attól függően, kinek mit jelentett a ma délután, és hogyan csapódott le benne. Ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, aminek természetesen az is lesz a célja, hogy már a bronzmeccsre is felkészítsen lelkileg.
 
Miki Oca, a spanyol válogatott szövetségi kapitánya:
 
"Tudtuk, hogy nagyon kemény meccs lesz, hiszen a magyar válogatott nagyon erős centerpozícióban, és remek lövőkkel is rendelkezik. A taktika az volt, hogy védekezésben a lehető legtöbbet mozogjunk. Ma elég erősek voltunk ahhoz, hogy legyőzzük Magyarországot, innentől már csak a döntőre koncentrálunk."