A hétvégén, már–már hihetetlen érdeklődés mellett került megrendezésre Székesfehérváron, a VI. VOLVO Kupa nemzetközi vízilabda torna. A magyar nemzeti csapat, ezúttal is hatalmas népszerűségnek örvendett és – mint beszámoltunk róla – meg is nyerte a viadalt. A válogatotton egyáltalán nem látszott a „kor”, mintha nem is lenne száz esztendős…

Pedig éppen annyi idős, hiszen az első válogatott meccsre, 1912-ben került sor. Könnyű lenne azt mondani, hogy – pontosan úgy, mint hajdanában fociban, vagy jégkorongban – természetesen a jó szomszéd Ausztriával kezdtük, a válogatott összecsapások sorozatát. Ráadásul nem is csupán barátságos találkozó jelentette számunkra a kezdetet, hanem igazi tétmeccs. A stockholmi olimpia, nyitóösszecsapását vívtuk az osztrákokkal, mert a magyar sportvezetés rábólintott arra az ötletre, hogy a válogatott részt vegyen a svéd fővárosban megrendezett ötkarikás játékokon. Igaz, ráhangoló nemzetek közötti mérkőzésekre nem volt lehetősége az együttesnek, amelynek szereplését rengeteg nem várt esemény hátráltatta. Nem tarthatott az együttessel a kor legjobb magyar kapuvédője Abonyi Árpád, a Ferencváros játékosa, aki a munkahelyétől nem kapott szabadságot a játékok idejére.

Így aztán klubtársa, az egyébként mezőnyjátékos Wenk János áldozta fel magát és állt be a háló elé. Ezzel azonban még cseppet sem értek véget a csapatot ért megpróbáltatások. Ádám Sándor, már az olimpia színhelyén Stockholmban eltörte a lábát, helyette az eredetileg csak úszóként nevezett Beleznay László ugrott be. (Ő egyébként a harmincas évek első felében közel három évig, a szövetségi kapitányi tisztet is betöltötte.) Még egy úszó kapott szerepet a vízilabda válogatottban is, Zachár Imre a MAFC sportolója.

Ennyi nehézség hallatán cseppet sem csodálható, hogy a magyar válogatott hiába vezetett 2-1-re a félidőben, végül 4-3 arányú vereséget szenvedett a sporttörténeti jelentőségű mérkőzésen.

Amúgy pedig, ma sincs új a nap alatt a 100 évvel ezelőtti történethez képest. Hiszen a közvélemény és az újságírók is ugyanúgy meggyőződéssel vallották, mint ahogy teszik a maiak is, hogy szemenszedett csalás miatt maradtunk csak alul. Ennek bizonyítékaként álljon itt az Újság című lap tudósítása, amelyet Herendi Artúr írt:

„Hasztalanul fogom itt elmesélni, hogy a matchet vezető bíró miatt vesztettük el a mérkőzést, amúgy sem fogják elhinni… A leggonoszabb rosszakarattal a magyarok ellen bíráskodott és, hogy csak a legfeltűnőbb esetet említsem, megtörtént az, hogy Hégnert, aki az osztrák kapu előtt szabadon állva, a hozzá került labdával éppen goalt akart csinálni, abban a pillanatban egy osztrák játékos úgy orron ütötte, hogy Hégner pillanatokra eszméletét vesztette. És a bíró szabaddobást ítélt – az osztrákok javára…”

Hát, ilyen volt a kezdet. Azóta sokat változott a vízilabda, a viták azonban megmaradtak. Ennek ellenére magát a játékot ugyanúgy szereti a közönség, ahogy száz évvel ezelőtt is!